Azt hiszem nem könnyű nagyobbik testvérnek lenni, bár én ezt sosem tapasztaltam meg, mert a “kicsiként” érkeztem a családba. Kicsiként természetes volt, hogy a nővérem mindig ott van, ha szükségem van rá, hogy ő mindig “kitapossa” az utat előttem. Ha el akartam menni valahova, akkor rá voltam bízva, s ő mindig talált időt arra, hogy eljöjjön velem, mert nekem fontos volt.
Emlékszem, hogy rengeteget játszottunk, s neki feltétel nélkül elhittem mindent. Sosem kérdőjeleztem meg, amit mondott, mert ő az én testvérem. 🙂 Csak úgy tudott rávenni, hogy segítsek neki rendet tenni, hogy azt mondta, hogy az Erzsébet királynő érkezik vendégségbe. Csak sokkal később gondoltam bele, hogy tulajdonképpen sosem járt nálunk. 🙂 De ez mind nem számított, mert együtt voltunk, s együtt csináltunk mindent. Amikor kamaszodtunk, kicsit eltávolodtunk egymástól, mert ahogyan bontogattuk a szárnyainkat, másfele vitt az érdeklődésünk. Akkor is beszélgettünk, csak már kevesebb közös programunk volt, akkoriban azt mondták ránk, hogy tűz és víz. Talán így is volt. A kamaszkor mindenkinek nehéz szerintem, a szülőknek is, és a gyerekeknek is.
Amikor elkezdett megszelídülni a természetünk, visszataláltunk egymáshoz. Felnőttként, s már nem azért, mert a család összetartott minket, hanem azért, mert megismertük a másikat, és megszerettük. Senki nem lát úgy, ahogyan ő lát engem, mert egészen kicsinek is ismert, az összes kis disznóságomat tudta, és mindig megbocsátott. Persze sokat bunyóztunk és veszekedtünk, de azt hiszem ez mind kellett ahhoz, hogy megtanuljunk kibékülni, és megoldást keresni a problémáinkra.
Emlékszem arra, hogy egyszer még egészen kicsik voltunk, a kád már tele volt vízzel, fürödni készültünk és asztmás rohamot kapott. Annyira megijedtem, hogy mi lesz vele, s a mai napig, ha eszembe jut, mindig hálát adok azért, mert itt lehet velem. Mi úgy nőttünk fel, hogy a család a legfontosabb. Bár ő az egyetlen testvérem, de én az unokatestvéreimet is annak tartom, mert annyira együtt voltunk gyerekkorunkban. A mai napig összejárunk, s rengeteg közös élményünk van.
Ahogyan a nővérem kisfiát nézem, ugyanaz a huncut mosoly csillan meg a szemében, mint amire a gyerekkorunkból emlékszem. A testvérek “szövetsége” egy nagyon erős kapocs, mindig jelen van, mindig él és mindig hív összetartozni. A nagyok csodálatos törődéssel és sokszor lemondással segítik a kicsit, s ez a felnőttkorban sem múlik el mindig. Sokáig akartam rá hasonlítani, hogy én legyek a “nagy” a családban, hogy én is ezt adhassam másoknak, amit ő adott nekem. De azt hiszem, ezt meghagyom neki, ő ebbe született bele, és sokkal jobban csinálja, mint én.
Én újra “kicsi” vagyok a családban, s figyelem a bölcs tanácsokat, a szerető érintéseket, a kedves öleléseket, néha a fájó emlékeket, s ezeket mind közösen éltük át, ezek miatt vagyunk azok ma, akik. Sokat formált rajtam tudattalanul, sokat köszönhetek neki és szerencsém van, hogy ilyen testvérem van. Kicsiként azért mindent megpróbáltam, hogy teszteljem a tűrőképességének a határait, de hála Égnek bírta a strapát 🙂 Ma már csak az számít, hogy megölelhetem őt, és most már még egy kis darabot belőle. A testvérek Isten ajándékai nekünk, hogy mindig legyen mellettünk valaki, aki igazán megért bennünket.
(A kép illusztráció)
Minden szerzői jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: