Sokszor, amikor valamit nagyon akarunk, minden követ megmozgatunk, hogy valóra váltsuk az álmunkat. Pozitívak vagyunk, örülünk, és lelkesen elhitetjük magunkkal, hogy TÉNYLEG hiszünk benne, hogy valóra válhat. Eltelik egy nap, eltelik két nap, s elkezdjük érezni a türelmetlenséget, hogy miért nem valósult még meg. Ezzel csak az az egy baj van, hogy sosem a jelenben vagyunk, hanem mindig a jövőben, ahol a terveink mozgolódnak. Esetleg a múltban, hogy elhárítsuk mindazt, ami az útjában áll a megvalósulásnak. Minden figyelmünk ide összpontosul, olyan, mint amikor egy film annyira izgalmas, hogy elfelejtünk levegőt venni egy pár pillanatig. Ez a pár pillanat hiányzik a teremtésünkből, hogy mélyen belelélegezzünk, hogy jelen legyünk az életünkben. Hiába várjuk, hogy valaki, vagy valami megérkezzen oda, ahol mi nem vagyunk. S így nem is fogjuk észrevenni az “álruhás áldást”.
Előfordul az is, hogy egészen egyszerűen nem állunk még készen arra, hogy valami megtörténjen velünk. Azt tapasztalom, hogy ezt a legnehezebb elfogadni. Elméletben tudjuk mit akarunk, de fejben mindig egy kicsit előrébb járunk, mint ahol az életünk tart. Itt a földön bizony hatnak ránk a harmadik dimenzió törvényei, tehát jelen van az idő és tér fogalma. Amikor valamilyen szellemi tudást a magunkévá teszünk, időt kell hagynunk arra, hogy be tudjon épülni a hétköznapjainkba. Gyakorolnunk kell, s lehet, hogy ez a megvalósulás része, de mi akkor is csalódottak vagyunk, hogy a célunk még a távolban van. Hiába tudom, hogy a növényt öntözni kell vízzel, hogy életben maradjon, ha nem teszem meg nap nap után, megtapasztalom, hogy elszárad, elhervad. Úgy látom, hogy éppen a gyakorlatias részeket szeretnénk kihagyni a teremtéseinkből, szívesen vizualizálunk, szívesen beszélünk róla, de ha pl. rájövök arra, hogy mondjuk az adott cél elérésében a családban rögzült mintáim gátolnak, nem teszek semmit, hogy ez megváltozzon. Nem változtatom meg a viselkedésemet, csak már tudom, hogy ez akadályoz, de élem tovább az életemet úgy, mint előtte és továbbra is vizualizálok, mert az egy kényelmes út. Eljátszom, mintha más lennék, de amikor az élet lehetőséget arra, hogy ezt megéljem, észrevétlenül csúszok vissza a korábbi viselkedésembe, mert nem vagyok jelen. A terveimet, a vágyaimat szövögetem a jövőben, s körülöttem marad minden a régiben.
Amikor ráébredünk valamire, azonnali változást akarunk. Arra nem is gondolunk, hogy tízen-húszon éve élünk már így, nem tudunk egyik pillanatról a másikra mindent megoldani. Nem becsüljük az utat, ami lehetőséget ad arra, hogy jobb emberek legyünk. Mindent most, azonnal akarunk, s többnyire emiatt, amikor valóra válik, azt sem becsüljük, mert megyünk tovább, hiszen mindig van szebb, jobb, újabb. Gyors a világ, s mi vele rohanunk. Mindent készen kapunk, ezért a vágyainkat is készen akarjuk. Gondoljunk csak bele a tartósított ételek esetébe. Nem tudjuk, hogy mit eszünk meg, nem tudjuk mi van benne, hogyan hat ránk. Nem tudjuk, hogy ki csinálta, milyen körülmények között, csak az érdekel, hogy ott legyen a tányéron, mert kevés az időm. S valószínűleg evés közben sem az evésre figyelünk, hanem valami másra. Valójában előbb-utóbb nem fogunk tudni semmit a világról, amiben élünk, mert nem voltunk jelen, amikor eljutottunk A-ból B-be. Azt hisszük, hogy mi irányítunk, de nem. A vágyaink irányítanak, s azokat a fogyasztói társadalom szolgálja ki.
A türelem művészetét elsajátítani egy hosszú út, tele komoly kihívásokkal, de amikor a szívünkön keresztül értjük meg azt, hogy miről szól egy-egy bennünk felbukkanó vágy, többé nem azonosulunk vele. Szabadon engedjük, nem nyúlunk utána, nem vájjuk bele a körmeinket, nem birtokoljuk, hanem engedjük, hogy a megvalósulás felé sodródjon. Ha belegondolunk, tulajdonképpen nem mindegy, hogy mikor válik valóra egy álmunk, ha egyszer megvalósul?
Addig pedig tesszük a dolgunkat, éppen mit hoz az élet a jelenben. Az álmaim nagy része eddig mindig megvalósult, valaminek nagyon sok idő kellett, valaminek kevesebb. Volt, amiben talán már nem is hittem, s elengedtem, majd egy váratlan pillanatban visszaszállt hozzám valóságként. Volt olyan vágyam, amire már nem is emlékeztem, csak megtaláltam egy régebbi kívánságtáblámat, s azon láttam meg, hogy valaha fontos volt és meg is kaptam. Volt, amit nem abban a formában kaptam meg, ahogyan elképzeltem. De addigis éljük az életünket, s hozzuk ki a legtöbbet belőle! Ha hiszünk a türelem művészetében, képessé válunk arra, hogy lelassuljunk, s ebben a lassulásban szortírozni tudunk, hogy mi az, amire tényleg vágyunk, és mi az, ami csak eltereli a figyelmünket magunkról. A teremtés egy folyamat, láncszemek egymásba kapaszkodása, nem pusztán egy kinyilatkoztatás és beáramlás.
A türelem az egyik legnagyobb Mester. Becsüljük meg a jelenlétét a világban, mert sokkal többet ad nekünk, mint gondolnánk. Segít visszatalálni önmagunkhoz, segít megbecsülni magunkat és másokat, megmutatja az igazi értékeket és az élet valódi természetét. A türelem segít kilépni a mókuskerékből, a robotból, a rohanásból és segít megérkezni a varázslatba és az élet élvezetébe. A türelem váltja valóra az álmainkat, s valódi erényt ajándékoz oda, ami a lelkünk részévé válik. Tudjuk azt a mély igazságot, hogy amit szeretnénk, az a rezgésünk részévé válik, nekünk csak az áramlás részévé kell válnunk. Ez pedig csakis a jelenben lehetséges.
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: