Hogyan tudunk “jól” segíteni? Nagyon sok tévhit kering arról, hogy mi valójában a segítség. Rengeteg elvárás él az emberek fejében arról, hogy ha egy terapeutához fordulnak, annak mit kellene tennie, hogyan kellene reagálnia. Ezek nagyjából mind odavezetnek, hogy az emberek többsége, aki segítséget kér, valahol a felelősséget is szeretné átadni más kezébe. S ha nem figyelünk, nagyon könnyen át is vehetjük azt.
1. Az első tévhit: a segítőnek kell megmondania, hogy mi van velem. Biztosan mindannyian tapasztaltuk már, hogy amikor összecsapnak a hullámok a fejünk felett, összezavarodunk, és már a legalapvetőbb kérdéseinkre sem tudjuk a válaszokat. Elmegyünk valahova, hogy segítsen valaki tisztán látni, s tudattalanul elvárjuk, hogy ő mondja meg, hogy mi miért történik az életünkben és hogy mit kell tennünk azért, hogy megint minden rendben legyen. Ha ilyenkor a terapeuta nem figyel, pillanatokon belül “megmondó emberré” válik, s hirtelen már ő irányítja a hozzáforduló emberek életét. Hatalma van felettük, de övé a felelősség is, mert így kiszakad a saját életéből, s más emberek gondjait és problémáit éli, ahelyett, hogy támogatná őket abban, hogy megoldást találjanak. “Egy igazi tanító, megmutatja, hogy merre nézz, de nem mondja meg, hogy mit láss.” (ismeretlen szerző) Ebben az esetben kialakul egy kölcsönös függőség, hiába fog bármit is ajánlani, hogy az illető változtasson, nem fog megtörténni, mert a gyógyítandó érzelmi csomag már nem a gyógyulni vágyónál van, hanem a segítőnél. Nincs változás, mert nincs felelősség. Egyedül információ éhesség van, egyre újabb és újabb elméleti megoldásokra van szükség, újabb és újabb felismerésekre, amik ideig-óráig elterelik mindkettőjük figyelmét a valódi gyógyulásról.
2. A második tévhit: a terapeuta oldja meg a problémáimat. Egy jó terapeuta sokat kérdez, és engedi, hogy az, aki hozzáfordul, saját maga jöjjön rá arra, hogy hogyan jutott el abba az állapotba. Segít meglátni az összefüggéseket és ismer olyan technikákat és módszereket, amelyek segítenek a feloldásban, továbblépésben. Nem tudjuk senkinek a problémáit, betegségét megoldani, mert nem bennünk keletkezett. Mindenki csak saját maga tudja megoldani az életében felmerülő feladatokat, mert az a fejlődési útját képezi. Hiába fektetünk valakinek a gyógyulásába száz százalékos figyelemenergiát, törődést, lendületet, stb., ha az illető nem kész arra, hogy változtasson bizonyos dolgokban, csak elfáradunk ebben a szélmalom harcban. Ez pont úgy működik, mint a teremtés. Ha szeretnénk valamit megteremteni az életünkben, nekünk magunknak kell megtenni az első lépést, az univerzum pedig hozzáteszi a támogatását, de nélkülünk nem megy, nem fog történni semmi. A probléma megoldásban úgy tudunk segíteni, hogy megtaláljuk azt az utat, ami a hozzánk forduló számára a leginkább célravezető. Ha ráhangolódunk a másikra, ha őt figyeljük, nem azt, hogy mi mit tennénk, akkor ráérzünk arra, hogy melyik az a módszer, ami összhangban van vele és ami a leginkább tudja őt segíteni. De mindenkinek magának kell akarnia a gyógyulást és tenni érte.
3. A harmadik tévhit: részt veszek egy csodakezelésen és rendbe jön az életem. Nem a gyógyító gyógyítja meg az embereket, hanem a saját hitük. Az energiakezelés során nagyon sok blokk feloldódhat, de ha tudatos változás nem történik, elkerülhetetlen, hogy minden visszarendeződjön egy idő után a korábbi állapotba. Az a gyógyító, aki azt hiszi, hogy a saját személyének és nagyszerűségének köszönhető a gyógyulás, elveszítette az alázatot a szívéből és lehasadt a forrásenergiáról.
Én is terapeutaként és energiagyógyászként dolgozom. Hiszek az előző életekben, hiszek az energiában, ami láthatatlanul húzódik meg a betegségeink vagy szándékaink mögött. Hiszek egy rajtunk kívül álló hatalmasabb erőben, hiszek a misztériumban, de mindezt nem szabad felhasználni mások megtévesztésére és illúziók keltésére. Nem az a segítség, ha eltereljük valakinek a figyelmét magáról, hanem az, ha a láthatatlanból megvilágítjuk az összefüggéseket, ha láthatóvá tesszük azokat.
A gyógyítás alkímia, a gyógyítás utazás. Amikor segítségért fordul valaki hozzám, a beszélgetés során figyelek arra, hogy ne azonosuljak vele és a problémájával. Ez tűnhet egy elkülönült állapotnak is, nem olyan könnyű ezeket az állapotokat megfogalmazni, leírni. Amikor belépünk a gyógyító térbe, eggyé válunk, ott történik meg az összeolvadás, az egységélmény, s innen tudom, hogy mi az, ami számára segítség, mert az Egységben tapasztalom meg. Azonban, amikor ő távozik, én maradok, nem megyek vele. Meghagyom a szabadságát, hogy annyira fontossá válhasson saját maga számára, hogy tegyen magáért, a boldogságáért.
Sok terapeuta azért küzd a magánéletében nehezen ledolgozható elhízással (szeretném kihangsúlyozni, hogy nem arra gondolok, hogy minden terapeutának vékonynak kell lennie, mert nem erről van szó, hanem inkább arról, hogy sokszor azzal földelünk, hogy beágyazunk magunkba plusz kilókat, hogy így védjük magunkat), visszatérő betegeskedéssel, enervált állapottal, mert összetéveszti a sajnálatot és az együttérzést. Ha elkezdünk sajnálni valakit, az egy alacsony rezgés. Ezzel elkezdjük akarni, hogy neki jobb legyen, elkezdünk küzdeni érte, de ez mind rólunk szól, nem a másikról. Amikor a másik megérzi a sajnálatunkat, elhiszi, hogy ő sajnálatraméltó, és még mélyebbre ereszkedik a szenvedésében. Ha együttérzünk valakivel, akkor felemeljük őt magunkhoz, és támogatjuk szeretettel. Ha meglátjuk a másikban az istenit, a teremtő szellemet, magunkon keresztül láttatni engedjük benne is ezt a csodát. S amikor valakit emlékeztetünk az isteni mivoltára, akkor kezd gyógyulni, mert minden betegség onnan indul el, csak más témában, hogy lehasadunk az isteniről, a szeretetről.
A gyerekkori barátnőmmel együtt nőttünk fel és a tinédzserkorunkat is közösen vészeltük át. 🙂 Volt egy-két olyan esténk, amikor a kelleténél kicsit többet ittunk, s nem tudtuk elkerülni a hányingert. Amikor ő hányt, én képtelen voltam a közelében lenni, mert nem tudtam elkülönülni tőle, ugyanúgy jött a hányinger, még akkor is, amikor semmi bajom nem volt, amikor semmi okom nem lett volna rá. Amikor én hánytam, ő viszont mellettem tudott maradni és tudta fogni a fejem, a hajam, ő képes volt arra, hogy elkülönüljön, így tudott segíteni, támogatni engem.
Ha megértjük azt, hogyan ne azonosuljunk valakinek a problémájával, de hogyan legyünk egységben vele, akkor megértjük azt, hogy sokszor akkor segítünk, amikor úgy tűnik, hogy egyáltalán nem segítünk. Amikor megengedjük valakinek, hogy önmaga legyen, meghagyjuk a szabadságát a döntéseiben, s azokban támogatjuk, segítjük, tápláljuk benne az isteni fényt, akkor ráébredünk, hogy ez nem tehetetlenség, nem “nem cselekvés”, hanem a gyógyulás valódi útja.
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: