Leginkább párkapcsolatokban fordul elő, megismerünk valakit, és szinte azonnal hozzákezdünk ahhoz, hogy a magunk képére formáljuk. De éppen attól szép ez a világ, hogy különbözőek vagyunk. Ha mindenki egyforma lenne, sehova nem fejlődnénk.
Mégis, mindent megteszünk, hogy megpróbáljuk belepasszírozni őt a világunkba, ahelyett, hogy megismernénk őt, hogy milyen, és nyitottak lennénk új dolgokra, új meglátásokra. Azonban képtelenek vagyunk kilépni a saját szokásainkból, nem látjuk be, hogy ahogy eddig csináltuk, nem működik. Ha működött volna, nem lenne új párkapcsolatunk. 🙂 Mégis, inkább erőltetjük a saját világképünket, azokat a szokásokat, amelyeket többnyire a családból hozunk.
Pedig, amikor csendben azért imádkozunk, hogy végre boldogok legyünk, hogy végre szeretnénk egy olyan párkapcsolatot, amiben megélhetjük önmagunkat, amiben a másik elfogad olyannak, amilyenek vagyunk, akkor tudjuk, hogy a másik is erről álmodik. Ha hiszünk a sorsban, a Teremtőben, Istenben, tudnunk kell, hogy úgy működik, mint egy jóságos szülő. Nem azt adja, amit kérünk, hanem az utat építi meg előttünk, hogy eljuthassunk oda. Ez bennünket szolgál, mi tudunk növekedni általa, mi leszünk többek egy ilyen úttól, s mi kerülünk közelebb a boldogsághoz. Értünk történik, nem ellenünk. Lehetőséget kapunk arra, hogy változtassunk.
Amikor tinédzser voltam, elkezdtem aput nyúzni, hogy szeretnék egy nike cipőt. Ő ahelyett, hogy kifizette volna, lehetőséget adott arra, hogy dolgozzak és megkeressem az árát. Megtehette volna, hogy kifizeti, mégsem tette. Azt akarta, hogy tanuljam meg, hogy minek, milyen értéke van. Megtanultam megbecsülni dolgokat, s értékelni azokat. Azt is megtanultam, hogy nem baj, ha valami nehéz, ha a végén megéri. Ha a végén valami mégsem érte meg, akkor megtanultam, hogy vannak olyan dolgok az életben, amelyek értékesek számomra és vannak olyanok, amiről mások próbálják elhitetni velem, hogy az.
Leírva könnyűnek tűnik, de amikor ott vagyunk a kapcsolatunkban, mintha gúzsba kötnének a régi minták, s ha nem vagyunk éberek, újra azon kapjuk magunkat, hogy megint ugyanazt csináljuk. Ha mindig újra és újra hasonló helyzeteket, férfiakat, nőket vonzol be az életedbe, biztos lehetsz abban, hogy valamit nem vettél észre, amit az élet meg akar tanítani. Vannak olyan dolgok, amiben közelítenünk kell egymáshoz, de ezt csak úgy tudjuk megtenni, ha megértjük a másikat. Ha megismerjük azt az utat, amin ő eljutott a mostani önmagához, s ha tényleg, lelkünk mélyéről megértjük őt, akkor nem követeljük ki a változást, hanem megpróbáljuk megtalálni magunkat az adott helyzetben, s belülről kezdjük el átalakítani, hogy mindketten “elférjünk” benne.
Azért társas kapcsolat, mert ketten vagyunk benne, nem én egyedül, nem ő egyedül. Az nem párkapcsolat, amikor két ember együtt van, de egyik sem akarja feladni az életét. Az két ember egymás mellett élése. Együtt csak úgy lehet élni valakivel, ha figyelek a másikra, ha beengedem az életembe, ha nem akarom megmondani neki, hogy mit csináljon, merre tartson az életünk, hanem kivárom, míg ő is odaér, megérkezik a kapcsolatba. Ha folyton bíráljuk és előírjuk a másiknak, hogy hogyan éljen, hogyan viselkedjen azért, hogy mi boldogok legyünk, azzal bezárjuk őt egy kalitkába. A szabadság illúzióját adjuk oda, amiben azt éli meg, hogy amíg úgy viselkedik, ahogy mi szeretnénk, tündériek vagyunk, ha nem, akkor “elszabadul a pokol”. S ez azt mutatja, hogy mi magunk mennyire be vagyunk zárva bizonyos keretek közé. Mi is kalitkában élünk, s azt akarjuk, hogy a másik is ott éljen velünk.
Sokszor hallottam a vendégeimtől, de a barátaimtól is, hogy “Még csak meg sem kérdezte, hogy elmehet-e?” Ezt elég furcsa így kívülről hallani, mert általában az ember utoljára gyerekként kér engedélyt az ANYJÁTÓL, hogy elmehessen valahova. A felnőtt kapcsolatokban, általában megbeszéljük azt, hogy kinek mi a terve, mit szeretne csinálni. Amikor ez felmerül valakiben, itt még idejében el tudja kapni azt, hogy a párkapcsolata átalakuljon gyerek-szülő kapcsolattá. Éppen emiatt kezdjük el “nevelni” a másikat és jogot formálunk arra, hogy megváltoztassuk. Ha mindenáron nevelni akarunk valakit, és még nincs gyerekünk, akkor vegyünk egy virágot, vagy egy kutyát, a társunknak pedig engedjük, hogy az legyen, aki. Hiszen így szerettünk belé. S nem arról van szó, hogy nem változunk a másik hatására. Hiszen a párok hatnak egymásra, ha hitelesek vagyunk abban, amit képviselünk, akkor az fog hatni másokra. Inspirálja őket a változásra. Ha kikényszerítjük a változást, mivel az nem a másikban, belülről indul el, vissza fog csúszni mindig az ő saját valóságába. Csak ideig-óráig tudunk felvenni egy olyan szokást, amiben nem találjuk meg magunkat.
Ha nagyon meg akarunk változtatni valakit, érdemes elgondolkodni azon, hogy miért nem vagyunk nyitottak arra, hogy elfogadjunk más valóságokat, más világképeket. Miért hisszük azt, hogy csak az a jó, amit mi gondolunk. Ne felejtsük el, hogy már nem vagyunk egyedül, tehát az életünk már nemcsak rólunk szól. Vizsgáljuk meg a gyökerét ennek a szokásunknak, mert sokszor arról van szó, hogy nincs önbizalmunk, nem szeretjük eléggé magunkat, s azzal, hogy a másik olyan lesz, amilyennek mi akarjuk látni, az rólunk szól, arról, hogy önigazolást találjunk arra, hogy mi tulajdonképpen rendben vagyunk. Ez egy nagyon gyakori emberi játszma, de érdemes fülön csípni, hogy aztán felengedjünk, lazuljunk s tágítsuk a világképünket. Együtt könnyebb, mint egyedül lenni és elmagányosodni egy kapcsolatban. Mindig van választásunk.
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: