Az emberi természetünk része, hogy szeretnénk elkerülni a “rossz” dolgokat, de ez csak akkor lehetséges, ha felülemelkedünk a polarizáción, elfogadjuk a dolgokat olyannak, amilyenek, ez viszont a megvilágosodás kapuja. Tehát, amíg nem érkezünk meg ide, tegyük meg magunkért, hogy megpróbáljuk elfogadni, hogy ez is az élet része, hozzátartozik a mindennapokhoz.
Próbáljuk meg a hozzáállásunkat megváltoztatni, engedjük, hogy tanítson bennünket egy ilyen helyzet. Ha pl. azt gondolom magamról, hogy muszáj birtokolnom bizonyos dolgokat, akkor vizsgáljam meg magamban azt, hogy ez miért olyan fontos nekem. Talán eljutok így egy olyan érzéshez magamban, hogy a félelem a veszteségtől mozgatja a birtoklási vágyamat. Ha tovább vizsgálódom, akkor felderíthetem magamban, hogy mi volt az az elsődleges legnagyobb veszteség bennem, aminek hatására újra és újra meg kell élnem ezt az érzést, de úgy, hogy megpróbálom magamhoz tapasztani a dolgokat. Amint megvan a gyökere, el tudom kezdeni a belső munkát, hogy feloldjam azt az emléket, kijavítsam azt a gondolatot, s megváltoztassam magamban azt, ami ösztönösen mozdul meg bennem ilyenkor. Ez a gyógyulás útja.
Ha úgy érzem, hogy a jelenben nem vagyok igazán boldog, vagy elégedett, akkor is érdemes elgondolkozni azon, hogy ha az életemet így élem tovább, ezt viszem bele a jövőmbe is. Legyünk őszinték magunkhoz, és ismerjük be azt, hogy az, ahogyan eddig gondolkodtunk az életről, az idevezetett a jelen pillanatba, s ha ez nem tesz boldoggá bennünket, akkor legyen bátorságunk változtatni. Nem kell mindig hatalmas, sorsfordító dolgokat tennünk, sokszor elég, ha apró lépésekkel indulunk el. Nem szükséges drasztikus döntést hoznunk, ha félünk attól, hogy mi fog történni ezután. DE kezdjünk el változtatni, mert csak mi tudunk tenni azért, hogy jobban érezzük magunkat.
“Mindenki változást akar, de senki nem akar változtatni.” Ismerős? Az nem elég, hogy tudjuk, hogyan működnek a dolgok elméletben, a gyakorlatba is át kell ültetnünk azokat. Amikor úgy érezzük, hogy valamit meggyógyítottunk magunkban, szükségünk van arra, megszilárdítsuk mind az életünkben, mind önmagunkban. Ehhez sokszor magunkat kell legyőznünk. Sosem mással harcolunk, mindig magunkkal. Hinnünk kell abban, hogy a változás a boldogságunkat szolgálja, így ez erőt fog adni nekünk, hogy amikor a választás kapujában állunk, merjünk belépni az újba. Nem számít, hányszor futunk neki, csak az számít, hogy végül integrálni tudjuk-e.
Gyakran a türelmetlenség a legnagyobb ellenségünk ezekben a folyamatokban, ám ezt a belső munkát siettetni nem lehet. Ahhoz, hogy egy tartós változást tudjunk előidézni az életünkben, a belső folyamatainkhoz hozzá kell igazítanunk a külső körülményeinket, s mire összefésüljük a belső és külső szálakat, sokszor erőtlenné válunk. Ilyenkor sokat segít, ha tudjuk, hogy mit akarunk, hogy miért tesszük mindezt. Ha látjuk magunk előtt a célt, ahova szeretnénk eljutni.
Végső soron minden, ami velünk történik, tanít nekünk valamit. Attól még, hogy nem tetszik, amit látunk, tapasztalunk, még hoz ajándékokat, csak az egónk elhiteti velünk, hogy az élet elvesz tőlünk. Pedig az élet nem a veszteségekről szól, éppen ellenkezőleg, az élet a születésről szól. Éppen ezért, amikor bebetonozzuk magunkat a komfort zónánkba, a biztonsági köreinkbe, élettelenné lesz minden körülöttünk, s ez a valódi veszteség. Haladjuk meg önmagunkat, nap, mint nap, hogy az áramlás a hétköznapjaink részévé váljon. Ha nincs semmink, akkor minden a miénk. 🙂
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.