A minap azon gondolkoztam, hogy a tökéletességre való törekvés mennyire merevvé és statikussá teszi a létet, a világ mégis azt próbálja sugallni, hogy ez a viselkedés követendő. Teljesítményorientált gyerekként nőttem fel, az életem részévé vált a maximalizmus, mindig mindent tökéletesen akartam csinálni. Sosem szerettem a hibákat, mindig zavarta a szemem, azonnal kiszúrtam azokat, bármiről is legyen szó: egy levélről, az öltözködésről, takarításról, bármiben. A fókuszom mindig a hibakeresésen állt, hogy a tökéletességre tudjak törekedni. Így nőttem fel, ezt a mechanizmust ismertem.
Ez a létezés merevvé tett, s a környezetem is steril, majdhogynem élettelenné vált. Ilyenkor mindig szükség van egy felforgató erőre, ami segít abban, hogy visszataláljunk a létezés öröméhez és a tökéletlenségben rejlő szépséghez. Nekem ezt a kutyám, Jocky hozta el az életembe. Amikor mindennek megvan a helye, amikor a tárgyak jelölnek ki bennünket, amikkel körülvesszük magunkat, akkor egy édes kis kutya jön, mindent felforgat és természetesen megbocsátunk neki.
Szélmalom harc volt, amit az elején vívtunk, próbáltam a merev szabályaimba bepasszírozni, de ő széthordott mindent, szétrágta a bútorokat, széttépte a kedvenc nadrágomat. Ha mérges volt rám, elcsente az apróbb ruháimat, zoknikat, bugyikat és eldugta. Sosem a saját játékaival játszott, azokhoz csak akkor nyúlt, ha “játékidő” volt, azon kívül folyamatosan és megállás nélkül tanított a saját életemben.
Amíg egyszer csak meg nem értettem, hogy mit csinál. Segített, hogy a hibák mögé lássak, hogy meglássam a tökéletlenség varázslatosságát. Segített, hogy meglássam, hogy a tökéletesség illúzió. Valamelyik nap az egyik ismerősöm azt mondta, hogy az indiánok, ha készítenek valamit, semmit nem fejeznek be, mert a tökéletes halott dolog. És igazuk van, ami tökéletes, csak úgy tudja megőrizni önmagát, ha élettelenné válik.
A tökéletesség egy pillanat csupán, s ha nem tudjuk elengedni a pillanattal együtt, börtönbe zár bennünket, hangosan kattan a zár, s az elménk ránk zárja a félelmeinket. Megjelenik a megfelelés és ezzel együtt az elvárás, a folytonos akarás és az irányításkényszer. Egyetlen út vezet vissza az életünkbe, megérkezni a szívünkbe, s elfogadni a dolgokat úgy, ahogyan vannak, a maguk tökéletlenségükben. Saját magunkat is. Aki tökéletes (vagy annak akar tűnni), távol van másoktól, míg akinek örömet okoz a saját tökéletlensége, az felmelegíti mások szívét.
Ma már nem bánom, ha hibázok, ha valami nem úgy alakul, ahogyan akartam, próbálok nem arra figyelni, hogy valami miért nem jó, inkább arra, hogy mitől működhet, miért szép. Hosszú évek munkája és Jocky határtalan szeretete és támogatása miatt sikerült egy ilyen mélyen gyökerező programot átformálni. Azt hiszem nem oldódott fel teljesen, de nem is bánom, mert valahol ez is én vagyok, ez is a részem. A teljesítmény lehet hajtóerő is, adhat energiát, célokat, csak tudjuk mindig, hogy mit csinálunk. Semmi nem baj, amit teszünk, ha annak látjuk, ami, és nem akarunk önigazolást gyártani belőle.
S a tökéletesség valóban élettelenné tesz bennünket, pedig a létezésben éppen az élet élvezete és öröme a legszebb. Elpazaroljuk azt az időt, amit az önsajnálatba beleragadva eltöltünk, vagy azt az időt, amit arra fordítunk, hogy valami egyre tökéletesebb legyen. Ehelyett legyünk inkább jelen és éljük meg az életünket olyannak, amilyen. Ha kell, nevessünk hangosan magunkon, mert ha túl komolyan vesszük az életet, elszakadunk a tökéletlenség adta vidámságtól és jóléttől, s belezuhanunk egy mókuskerékbe, ami letaglóz és mozdulatlanná tesz.
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: