Ezt egy építész mondta, és nyilván a tervezésre gondolt, de távolabbra mutat ez az egyetlen apró kis mondat, mint a tervezés. A határkijelölés mindannyiunk fontos feladata, s talán sokszor nem könnyű meghúzni, de tartani sem a határainkat. Megtartani a személyes teret anélkül, hogy falakat emelnénk, amik távol tartanak. Van benne kihívás.
A minap azon gondolkodtam, hogy mi is tulajdonképpen a nehéz ebben? Arra jutottam, hogy sokszor annyira függünk mások szeretetétől, annyira félünk elveszíteni azt, vagy valakinek a figyelmét, hogy ez a félelem válik a cselekedeteink mozgatórugójává. S ebben a pillanatban azonnal sérülnek a határok, mert elveszítjük a tudatosságot. Az emberi kapcsolatok alakulása egy sokszor szövevényes háló, vegyük pl. a párkapcsolatokat. Látszólag ketten vagyunk benne, én és a szerelmem, de tulajdonképpen a közös párkapcsolati mezőnkben ott van a múltunk, ott van a családunk, minden olyan csomag, amit cipelünk, aminek a terhét nem tudtuk még letenni. Ott vannak a félelemek, ott vannak a biztonsági hálók és hosszan sorolhatnám még, hogy mi minden.
Azonban amikor mi magunk nem tiszteljük a saját szükségleteinket, az igényeinket, a szabad terünket, akkor másoktól ne várjuk, hogy ők fogják. A határok azért kellenek, hogy megmutassuk a minket körülvevő embereknek, hogy úgy szeretnénk kapcsolódni másokkal, hogy közben hűek maradunk önmagunkhoz. Ha belülről, a zsigereinkben érezzük, hogy fontos számunkra, hogy őrizzük a kapcsolatot magunkkal, akkor mások is tiszteletben fogják ezt tartani.
Amikor átégetünk magunkon egy-egy nehezebb rezgésű történetet, helyzetet, lehetőséget kapunk arra, hogy mélyen megértsünk önmagunkból valamit. Nem azért kapjuk a kihívásokat, hogy az élet kiszúrjon velünk, hanem azért, hogy megtanítson bennünket arra, hogyan szeressük magunkat, hogyan váljunk a legfontosabbá saját magunk számára.
Alapvetően a világ arra tanít, hogy legyünk egyformák, a társadalom próbál bennünket bepasszírozni trendekbe, elvárásokba, előírásokba, szabályokba, DE NEM VAGYUNK EGYFORMÁK. S ez önmagában egy csoda. Nem kell valahogy viselkednünk, hogy elfogadjanak mások. Elég úgy viselkednünk, hogy mi boldogok legyünk. Vegyük észre azt, hogy számtalan módon befolyásolnak bennünket azért, hogy irányíthatóak legyünk. Azonban abban a pillanatban, amikor ráébredünk arra, hogy nem akarunk mások lenni, nem akarunk másokra hasonlítani, ha el tudjuk fogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, attól függetlenül, hogy mások erről mit gondolnak, szabaddá válunk.
Nagyon fontos, hogy mások véleménye ne vegyen el belőlünk. Törekedjünk arra, hogy olyan szív-kapcsolatokat alakítsunk ki, amelyekben a vélemény nem sértés, hanem segítség. Ezekben a kapcsolatainkban fogjuk igazán megélni az érzelmi biztonságot, éppen a határaink miatt. Legyen értelme annak, ha kijelöljük a határainkat. Azokkal ne távol tartsunk másokat, hanem általuk tudjuk azt, hogy meddig érünk mi és hol kezdődik a másik.
Ez a feladat mindig arra a félre marad, aki tudatos. Mindig az jelöli ki a határait, a másik pedig “lemásolja”, ha fontos számára az egyenrangú kapcsolódás, ha nem, akkor egy olyan kapcsolat után fog nézni, ahol az emberi játszmákból továbbra is be tudja gyűjteni a szeretetet és a figyelmet. Bármilyen nehéznek is találjuk ezt elsőre, a boldogság az egyenrangú kapcsolatokban létezik csupán, minden más annak csak egy halovány mása, ami hamar kiüresedik.
Amikor önmagunk számára fontossá válunk, lelkileg megérünk arra, hogy egy olyan életet éljünk, ami méltó hozzánk.
Kammerer Edina Bliss
Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Kommentek