Istenek és Istennők egymásra mutogatnak

• Kammerer Edina
• 2014. december 18. csütörtök

Egy nő csak akkor tud igazi NŐ lenni, ha egy igazi FÉRFI van mellette. Egy FÉRFI csak akkor tud igazi férfi lenni, ha egy NŐ van mellette. Ez eléggé zsákutcának tűnik. Ki tegye meg az első lépést, s ha megteszi, akkor az jó-e vagy, sem? Lehet, hogy egy férfi a maga módján próbál tenni valamit, de nekünk nőknek nem felel meg, mert nem arra számítottunk, vagy a Hogyan vonzzam be a lelkitársamat? című kézikönyv azt a lépést NEM támogatja, mert kevés. Ezek és az ilyen előre gyártott sztereotípiák miatt bizony sok olyan lehetőséget elszalasztunk, hogy meggyógyítsuk a meglévő kapcsolatunkat, vagy elszalasszunk egy olyan megismerkedést, ami nem egy olyan “mélyen egymás szemébe nézünk és mindketten tudjuk, hogy mi történik” pillanat. Én hiszek a szerelemben, de a nagy Ő-ben nem. Hiszek abban, hogy van lelkitársunk, de nem csak egy, és azok lehetnek azonos neműek is. A szerelem nem egy előre elképzelt misztikus köd, amiben kiválasztok magamnak egy olyan társat, aki szerintem a lélektársam, mert bele tudom tuszkolni abba a négyzetbe, amit a lélektársról gondolok. Mondjuk kilóg a lába és a keze, de azzal nem foglalkozom, mert a misztikus köd eléggé körbeleng ahhoz, hogy sokáig elfedje a valóságot.

Valójában ezzel a viselkedéssel is csak magamat védem, amikor álmodozom egy elképzelt képről és társról, az történik, hogy nem merek kilépni a világba és elkötelezni magamat társként egy igazi kapcsolatban. Először nekem magamnak kell azzá a Társsá válnom, akit szeretnék a másikban viszont látni. Először magamra kell figyelnem, hogy én vajon a saját nemiségemet élek és nőként nem az irányító, kontroll energiákat mozgatom meg magamban, mert vágyom a szerelemre, na de azért elég határozott elképzelésem van arról, hogy ki legyen Ő, hogyan találkozzunk és Ő hogyan viselkedjen. Ezek mind zsákutcák, s mire kikavarodunk ezekből, addigra elveszítjük a szerelembe és a másik nembe vetett hitünket. Pedig csak az történt, hogy nem figyeltünk. Nem JÓL figyeltünk. Ne azt lássuk, amit látni akarunk, hanem a MÁSIKAT.

Ne azokat a sztereotípiákat keressük, amiket felépítettünk magunkban, hogy ilyen-olyan legyen, ilyen-olyan ne legyen, hanem a szeretet és a szívkapcsolatot keressük. Egy párkapcsolat a legnagyobb tükör, ami olyan sokszor sérült részeinket tükrözi vissza, amibe fájdalmas belenéznünk. Ha igazán őszinték vagyunk magunkhoz, akkor a társunk szemében nemcsak hazáig látunk, hanem mélyen, önmagunka is. Sokszor azért, hogy elkerüljük ezeket a fájdalmakat, inkább úgy döntünk, hogy egyedül maradunk és közben álmodozunk egy nem létező férfiről, s így biztonságban, a komfort zónánkban tudjuk tartani magunkat, miközben a másikat okolhatjuk, hogy nem is úgy viselkedik, mint egy lelkitárs. Mert, ha ő az igazi, biztos nem tenne ilyet.

Az igazság valójában az, hogy egy párkapcsolatért napi szinten tennünk kell, figyelni, hogy ne veszítsük el a hétköznapok sodrásában a lelki kapcsolatot egymással, figyelnünk kell magunkra, a másikra, ráhangolódni arra, ami valójában történik, nem pedig azokra a tévutakra, amelyek elviszik a fókuszunkat egy téves irányba (pl. nem hajtja le a wc deszkát).  Nem hiszem, hogy ez egy valós probléma, inkább azt, hogy mögötte meghúzódik “valami”, amivel egyikünk sem akar szembenézni. Egy párkapcsolat sodródhat válás szélére is, ettől még nem csak egy “átlagos” kapcsolat, nem attól lesz “különleges” egy szerelem, hogy megfelel-e bizonyos kritériumnak, hanem attól, hogy évekkel később vissza tudunk-e találni egymáshoz? Attól, hogy amikor ránézek a másikra, LÁTOM-e őt? Attól, hogy amikor beszélek róla, ő nem a “faszim”, a “pasim”, a “csajom”, hanem a TÁRSAM. Egy kapcsolat akkor lesz különleges, ha tudom tisztelni magamat és a másikat.

Ha azt hisszük, hogy már tartunk valahol, akkor nézzünk bele a párkapcsolati tükörbe, és majd kiderül, hogy igazunk van-e. Kár kifelé mutogatni, mert ami a mi bajunk, azt a másik nem tudja megoldani. Az bennünk probléma, ezért azt csak mi tudjuk feloldani. Segíthet benne, lehet partner, de csak akkor fog valami megváltozni, ha mi magunk megváltoztatunk valamit. S ez a nemünktől teljesen független.

Egyetlen dolog számít, képesek vagyunk-e érzelmileg megnyílni valóban egy másik ember felé, el merünk-e köteleződni, ismerjük-e valóban saját magunkat és hajlandóak vagyunk-e a lelkünk mélyéről kapcsolódni valakivel? Hajlandóak vagyunk-e túllépni a sérelmeinket, az előző kapcsolat okozta sebeken, vagy bebújunk mögé és önigazolást keresünk benne, hogy velünk mennyire elbántak. Valójában mi bántunk el saját magunkkal. Ismerjük ezt fel, és lépjünk tovább. Adjunk teret egy tiszta lapnak, s tanuljunk az előző kapcsolatainkból, hogy ne kövessük el újra ugyanazt a hibát, de ez csak akkor lehetséges, ha felismerjük, hogy mi hol hibáztunk. Nem kell átesni a ló túloldalára, csak addig vállaljuk a felelősséget, amíg a mienk terjed, de addig vállaljuk! Keressük a valódit és a hétköznapit, az illúziótól és a csillogástól mentes kapcsolatot. Nem számít, hogy a kis ő-be, vagy a nagy Ő-be botlunk, nem számít, hogy az igazit, vagy a hamisat találtuk-e meg, nem számít, hogy egy Istennővel, vagy egy Istennel van-e dolgunk, csak azt számít, hogy van-e a szívünkben szeretet magunk és a Társunk iránt. Ha van, akkor együtt tudunk felelni a kihívásokra, ha nincs, senki nem segíthet.

A szerelem az egyik legvarázslatosabb érzés, amit ismerek és kár kereteket, szabályokat adni neki. Egy felforgató erő, és gyakran szükségünk is van arra, hogy valaki alaposan felforgassa az életünket, és mint egy forgószél kisöpörjön mindent, ami már nem működik, vagy nem hozzánk tartozik. Minden szerelem egy új kezdet, egy tiszta lap, ne fojtsuk meg ezt azért, mert nem olyan, mint amit elképzeltünk, mert lehet, hogy annál sokkal, de sokkal TÖBB.