Lélektánc – hív az élet

• Kammerer Edina
• 2014. július 4. péntek

Egy magányos táncos áll a színpadon. Félhomályban kerülgetik őt a női árnyak, egyik sem élő, mindegyik, mint egy rongybaba vetődik felé, de a táncos erőtlen karja hagyja, hogy élettelenül tovább zuhanjanak. Sehol egy vidámság, sehol a szárnyalás, egy magányos táncos lelki vihara kavarja maga körül a levegőt, majd erőtlenül a térdére hull. Egyedül van, amikor a reflektor fénye felvillan, s ráirányul. Arcát megvilágítja a fény, s hosszú idő után először érez. A fény simogatja az arcát, a lelkét, s lassú folyású könnyek szöknek a szemébe, amit a fény felszárít, mielőtt végigcsorogna arcán és nyomot hagyna az örökkévalóság örömtáncán. S a táncos feláll, kinyújtja a bal karját, még nem látja, hogy kiért nyúl, még csak a sötétet érzékeli és azt, hogy valaki közeledik felé a sötétből. A sötétség gyermeke a fényért kiált, hogy FÉRFI lehessen.

A lány hirtelen ébred, mint aki eddig egy másik álmot álmodott. Hirtelen eltűnik az összes arc, mindenki, akit valaha ismert, s új emberek érkeznek, mind örülnek, hogy látják. Korábbi élete egy szemvillanás alatt eltűnik, mintha nem is létezett volna. A jobb karja emelkedni kezd, mintha húzná őt egy láthatatlan erő a sötétbe,  a mélybe. A fényben, ahol áll biztonságban és szeretetben érzi magát, de ez az erő sokkal intenzívebb, minthogy ellen tudjon állni neki. Nem ismeri a sötétet, de nincs miért maradnia, enged annak az érzésnek, ami húzza magába. S megindul, hogy elnyelje őt a sötétség. A fény gyermekét elnyeli a sötétség, hogy NŐ lehessen.

A mély csendben hirtelen egy zene hallatszik, a férfi lelkéből néha lágy, néha intenzív dallamok törnek elő, s a teste önkéntelenül mozdulna a zenére. A kinyújtott bal karját váratlanul eléri a nő, aki önkéntelenül mozdul ugyanarra a dallamra. A férfi és nő összetalálkoznak a reflektorfényben, a tekintetük egymásba fúródik, s eltűnnek az élet körvonalai. Csak a létezés marad, egy egyszerű, de mégis mély találkozás, a lélek találkozik a lélekkel. A körülmények, a díszletek már nem számítanak, folyton változnak, de a tekintet a tekintetben marad. Egymás szemében hazáig látnak, mert az OTTHON bennük van, nem rajtuk kívül.

Nem szólnak a harsonák, nem durran tűzijáték, nem tapsolnak az emberek, csak két kéz összeér, egy pillantás találkozik, két ember elmerül egymásban, két lélekdallam összeér és az Angyalok mosolya megsimítja gyönyörű táncukat.

Ez a mi történetünk. Nemcsak az enyém, hanem mindannyiunké. Ez a történet a kollektív tudattalan ajándéka, ott van mindannyiunkba kódolva, benned is, aki olvassa ezeket a sorokat. A csendes találkozásokban éled fel a szerelem, ami már bennünk van, ami már él, nem kívülről hozza el valaki, nem meggyújtja, hanem felerősíti annak fényét. Csak azzal tudunk a szerelemben feloldódni, aki a saját szerelemfényét hozzáteszi a miénkhez és nem elvesz belőle.

Engedd, hogy a lelked dallama, az élet tánca odavigyen, ahol a kinyújtott kéz téged vár, vagy engedd, hogy végre a karod érte nyúljon, akivel a fényben tudjátok szeretni egymást. Namasté.

www.blissragyogas.hu

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.