Hétvégén részt vettem egy hoponopono tanfolyamon. Sokáig keresgéltem, míg úgy éreztem, hogy sikerült egy hiteles forrást találnom hozzá. Számomra fontosak a hagyományok, és fontos volt, hogy ha megtanulok valamit, akkor annak a legmélyére lássak, a legősibb erőt érezzem meg, amiből megszületett. Így érkeztem meg a huna.hu oldalra, és azon keresztül Witekhez, aki végigkalauzolt bennünket egy csodálatos utazáson.
Az utolsó napon megmutatták a teremtés táncot, ami a szívem mélyéig hatolt. Ahogyan néztem ezt a gyönyörű táncot, néztem az arcokat, éreztem, hogy tágul a tér. Eltűntek a falak, eltűnt a padló, minden feloldódott, csak a táncosok mosolya maradt meg ebből a világból és az a lágyság, ahogyan a testük a zene ritmusára imádkozik. Éreztem, ahogyan megteltek a szemeim könnyekkel, s valahol egy emlék mozdult meg bennem. Ebben a táncban felderengett valamilyen nagyon régi, távoli emlék, néztem ezeket a képeket, s voltak köztük olyanok is, amelyek a fájdalomtestemig hatoltak, de nem ragadt meg bennem egy kép sem a táncosok táncolták ki belőlem mindent, az összes szenvedést és fájdalmat, amivel addig azonosítottam magam. Elhittem, hogy az mind én vagyok, és ragaszkodtam hozzájuk. A zene és energiatér megtelt élettel, ott lüketett körülöttünk egy ősi minőség, egy olyan kultúra, amelyet nem ismerek, de mégis emlékezem rá.
S egy csoda volt számomra megtapasztalni, ahogyan a tér egyre fényesebbé vált, s a testek körvonala beleoldódott a térbe, az Egységet láttam csak, az Egyet, minden Egy volt, nem volt elkülönülés, s bár tudtam, hogy én nem táncolok, hanem ülök, mégis táncoltam és szárnyalt a lelkem. Táncoltam és ismertem minden mozdulatot, és tudtam, hogy megpihent bennem a kegyelem. Eltöröltem a múlt barázdáit, amelyek mint egy szántásban, elkülönülnek a földtől, hogy valamit mutassanak. Bennem ezek a barázdák az elkülönülést mutatták, s jó volt ezt ilyen messziről meglátni, jó volt olyan magasról nézni, nem mondom, hogy a Teremtő szemén keresztül, de magasabbról, mint ahol eddig jártam.
Megérkeztem az életembe, kisimult a tér, a múlt terhei beleolvadtak az egység óceánjába, hirtelen megszületett bennem a hála és az öröm. Már nem számít, hogy milyen nehézségeim voltak a múltban, már csak az számít, hogy ragyog a lelkem, hiszen a fénygyökereim erőre kaptak és szabadon szárnyalnak. Most van itt az ideje, hogy a saját hagyományaimat megteremtsem, hogy a szívem szerint alakítsam át az életemet. Fordulóponthoz értem, s áttáncoltam rajta. S ez a hála még most is ugyanolyan erősen lüktet bennem, mint aznap, amikor ezt megéltem. Hála érte.
A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: