Bliss - Nekem - Neked

Miért magányosak az önismerettel foglalkozó nők?

álomTette fel a barátnőm a kérdést hétvégén. Nagyon foglalkoztatta a téma, s azt mondta, bárhova néz, ezt látja. Elgondolkodtatott a kérdése. Elkezdtem figyelni a nőket ebből a szempontból, s pár érdekes felismerést tettem.

Amikor valaki elindul, hogy felfedezze önmagát, amikor megérinti a spiritualitás és ráébred, hogy több annál, mint amivel korábban azonosította magát, nemcsak a világ nyílik ki, hanem új nézetek, új viselkedésmódok és új gondolatminták kezdenek el hatni rá. Eljár oldásokra, előadásokra, s mindenhol azt hallja, hogy mi mit akadályoz, mit blokkol, mit kell kijavítani, feloldani, hogy boldogok legyünk. Szépen, lassan, észrevétlenül elkezdünk a hibákra fókuszálni. Már csak azt látjuk önmagunkban, hogy mi az, ami nem működik. Nem figyelünk arra, hogy miért vagyunk nagyszerűek, hogy mi az, amit jól csinálunk, s honnan hova jutottunk el. Csak a végcélt látjuk, a tökéletes nőt, aki nem létezik. S emiatt nemcsak magunkban látjuk a hibákat, hanem másokban is. Csak másokban ezek már ítéletekké fejlődnek, s gyakran bélyegzünk meg másokat azzal, hogy ő még itt tart, vagy ott tart. Ő ilyen, vagy olyan, ezért nem illik hozzám.

A másik, hogy ez a fajta szemléletmód izolálttá teszi a nőket. Többé nem nyitottak a férfiakra, mert rengeteg elvárás lesz bennük a férfi iránt. Legyen kedves, bátor, gazdag, jóképű, erős, gyengéd, határozott, stb. (mindenkinek van egy ilyen listája), de azt már kevésbé vizsgáljuk meg, hogy vajon mindezt be tudjuk-e fogadni. Mindig azt hisszük, hogy igen, de talán mégsem. Ha be tudnánk fogadni azt a férfit, aki a listánkon van, akkor megjelenne az életünkben. Ez ennyire egyszerű. Sokszor nekünk kell azzá a társsá válni, akit a másikban látni szeretnénk. Minden férfi, akivel találkozunk egy fajta tükör, ami visszajelez nekünk, hogy éppen hol tartunk a párkapcsolati életünkben. Ha egyedül vagyunk, a hiány azt mutatja, hogy mennyire zárva van a szívünk (még akkor is, ha azt gondoljuk, hogy igenis nyitottak vagyunk egy kapcsolatra). Ha nem arra figyelnénk, hogy mi az, ami nem tetszik a másikban, hanem arra, hogy ő mitől nagyszerű, teljesen máshogyan látnánk a férfiakat. Ha nem a saját elvárásainkon keresztül figyelnénk őket, hanem saját magukon keresztül, sokkal előrébb tartanánk a kapcsolatainkban.

S végül ott a NAGY Ő mítosz. A hétvégén Dumaszínházban voltam, nagyon szeretek ott töltődni, s az egyik humorista éppen ezt a témát feszegette szolid humorral. Azt mondta, ha nem találod a nagy ő-t, ne bánkódj, rengeteg betű van még a billentyűzeten. 🙂 Hatalmas igazság a maga egyszerű nemében! Abban a pillanatban, amikor egy mítoszt kezdünk el kergetni, elkezdjük szőni annak illúzió szálait. Meg akarjuk magyarázni és bizonyítani akarjuk magunknak, hogy egy különleges kapcsolatban vagyunk, mert mi magunk is különlegesek vagyunk. Nem érjük már be az egyszerű boldogsággal, szükségünk van arra, hogy valaki megmondja, hogy ez az a kapcsolat. Még akkor is, ha a valóságban semmi nem történik, ha megmarad egy plátói szerelem szintjén, kell az illúzió, kell a mítosz. Miért? Mert nem vesszük észre, hogy nem vagyunk nyitottak egy valódi párkapcsolatra, s így, bármilyen furán is hangzik, biztonságban tarjuk magunkat. Egy plátói szerelemben sosem fogja a másik a rosszabbik arcát mutatni (mert azt nyilván nem képzeljük el), mindig a kedvünkben jár, ebben a fantáziavilágban mindig süt a nap, és mindig kék az ég. Évekig be lehet ragadni egy ilyen történetbe, s ezalatt a nő egyre inkább elmagányosodik, hiszen csak a fejében él meg egy szerelmet, a valóságban túl fájdalmas lenne ismét csalódni. Mindig reménykedünk, majd egy szép napon összetörik ez az illúzió, mert elfáradunk. S újra hatalmas a távolság.

Az elme folyamatosan a boldogságot kutatja. Az elmét a vágyak hajtják, s azt hiszi, ha megszerzi ezeket a vágyakat, boldog lesz. De ez csak pillanatnyi állapot, mert amint megszerzi, amit akart, egy pillanatra érzi a boldogságot, de utána már jön is a következő gondolat, a következő vágy, amit el kell érni. A nőknél elég gyakori a ruhavásárlás, a férfiaknál az autó. Ha megszereztük, amit akartunk, akkor nem elégszünk meg, hanem kell még valami más is hozzá. A ruhához egy cipő, egy táska, egy fülbevaló, stb. Az autóhoz egy új felni, vagy valamilyen zene berendezés, vagy jön az aggodalom, hogy ellopják-e. Ennek így sosincs vége, mert a boldogságot belül, magunkban kell keresnünk.

Így van ez a szerelemmel is. Talán van, vagy volt egy jól működő kapcsolatunk, de nem felelt meg a mítosznak a nagy Ő-ről, s ezért hagyjuk veszni, vagy folyamatosan azt gondoljuk, hogy ennél a kapcsolatnál, férfinél van sokkal jobb. Biztosan van, mindig van. A kérdés az, hogy ha a valakivel boldog vagyok, akkor azt miért nem tudom élvezni? Nem vagyunk egyformák, így ami az egyikünknek egy varázslatos kapcsolat, a másikunknak nem működőképes. Ha nem arra figyelnénk, hogy mások milyen szuperlatívuszokban beszélnek a kapcsolataikról, s ettől elkezdenénk rosszul érezni magunkat, hanem bíznánk magunkban, s a szerelemünkben, akkor sokkal boldogabbak lennénk a kapcsolatainkban. S amikor még egyedül vagyunk, vizsgáljuk meg azt, hogy miért nem jó senki más, csak az az egy, akire ráirányítottuk a figyelmünket. Vagy figyeljük meg azt, hogy mennyire vagyunk megközelíthetőek, nyitottak, vagy mennyire váltunk érinthetetlenné a magányban. Ha áldozatként kezeljük magunkat, hogy minket mindenki csak kihasznál és bánt, akkor beleragadunk ebbe az állapotba, elillan belőlünk a női erő, a csábítás misztériuma, s egy ijedt, láthatatlan semleges nemű emberlénnyé változunk. Így nem olyan könnyű észrevenni bennünk a nőt.

Mindannyian csalódtunk már, mindannyiunkat értek sérelmek, de mindannyian sértettünk  is már meg másokat! Nem mindig vagyunk áldozat, van, hogy elkövetők vagyunk, de ezt nem akarjuk meglátni. Ha csak arra figyelünk, hogy velünk mennyien kibabráltak már, keserűvé válunk. Ha azt érezzük, hogy mi mindig mindent megtettünk, s még az sem volt elég, akkor gondolkodjunk el azon, hogy lehet, hogy kevesebbet kellene tennünk, s több teret engedni a másiknak. Egy kapcsolatban nem kiszolgáló személyzet vagyunk, hanem egy egyenrangú társ.

Csak úgy tudunk kijönni ebből az állapotból, ha elkezdünk befelé figyelni, s meglátjuk azt, amitől félünk. Amikor vágyunk egy párkapcsolatra, de nem jelenik meg, a kérdés mindig az, mitől vagyunk úgy megijedve, hogy távol tarjuk magunktól még a lehetőségeket is? Legyünk bátrak és őszinték magunkhoz, mert csak így tudjuk a magányt feloldani.

Kammerer Edina Bliss

Szerzői és minden jog fenntartva. Megosztható változtatás nélkül, mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles

www.blissragyogas.hu

A cikk illusztrálásához a Shutterstock fotókönyvtár jogtiszta fényképét használtuk.

 

 

 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Kardalus Judit Veronika says:

    Nagyon jó írás!
    Az utolsó bekezdésről nekem az jutott eszembe, hogy éppen az a baj, hogy nagyon önmagunkra figyelünk: én ezt gondolom, én ezt érzem, velem ez meg ez történik – ezek szerintem megint csak a bezárkózást erősítik. Ahelyett, hogy a világra figyelnénk és élnénk az életet önvizsgálunk, elemzünk, kategorizálunk….


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!